A csodálatos Virágtündérek

 

Èlt egyszer règen egy mindig mosolygós, cserfes ès segìtőkèsz kislàny, Emma.

A vilàgban akkoriban èppen dúlt a Nagy Hàború ès az elmúlt pàr èv sok változást hozott az emberek, ìgy a kis Emma csalàdjànak az èletèben is.

Immàr hàrom hónapja annak hogy apukàja eltűnt a harcokban. Korábban kaptak tőle leveleket de egy ideje már semmi hír nem érkezett felőle.

Anyukája mostanra màr feladta a reményt, hogy szeretett férje valaha is épségben és egészségben hazatér hozzájuk. Arcára egyre inkább a szomorúság keserű ráncai ültek ki ès nemigazàn tudott màr örülni semminek.

De a kislàny màskèpp èrzett. Ő hitt benne, hogy apukája visszatér és fognak még nagyokat együtt játszani.

Emma érezte anyukája szomorúságát ìgy nap mint nap igyekezett felvidítani őt valamivel és mosolyt csalni az arcára.

A házukhoz mèretes kert tartozott ès azon túl egy hatalmas rèt terült el, melyet egy kicsivel messzebb egy tölgyfa erdő határolt.

Kora nyár volt és a kertjük valamint a rèt is telis tele volt szìnesebbnèl színesebb szépséges virágokkal.

Emma minden nap kilátogatott a rétre és csodálatos, tetszetős kis csokrokat készített. Hazavitte őket és boldogan nyújtotta át édesanyjának, akinek az arcán ekkor egy halvány mosoly suhant át. A kislány boldog volt, hogy legalább ilyenkor újra mosolyogni látta anyukàjàt.

Egy ilyen virágszedés alkalmával valami szokatlant pillantott meg. Egy kék színű harangvirág egyszer csak fényleni kezdett. Ragyogása olyan erős volt mintha az ember a napba nézett volna. Emma először eltakarta kis szemeit annyira szokatlan volt számára a látvány majd végül apró ujjai között oda kukucskált. A virág még mindig fénylett de most már egy kicsit halványabban. Emmát megbabonázta a látvány és közelebb lépett a virághoz. Térdre ereszkedett és immár így csodálta a látványt. Végül odahajolt a virághoz és hosszasan megillatolta azt. 

Hirtelen szédülni kezdett ès forgott vele az egész világ. Fogalma sem volt mi történik vele. Ösztönösen becsukta a szemeit ès amikor ismét kinyitotta azokat olyan látványban volt része amire igazán nem szàmìtott. Hirtelen hatalmasra nőtt körülötte minden. A fűszálak, a szélben hajladozó virágok mind óriásiak lettek. 

-Mi történt velem? kérdezte ijedten magától

Ekkor hirtelen egy pillangót pillantott meg aki nem sokkal volt kisebb nála.

-Te jó ég de hiszen én összementem! - kiáltott fel immár igencsak zaklatottan.

-Hogy fogok így visszajutni a házba, azt sem tudom merre induljak?! Merre van az arra?!

Nem tudta mit tegyen így végül leült egy fűszálra és csak nagyokat sóhajtozott.

Ahogyan ott ücsörgött egyszer csak csilingelő hangokat kezdett hallani. Olyan volt mintha egy kicsit távolabb többen beszélgettek volna. De ez a beszéd, ez a hang semmihez sem volt hasonlítható. Inkább tűnt dallamnak mint beszédnek.

Mindenesetre nagyon megnyugtatóan hatott rá. 

 -Úgy tűnik legalább nem vagyok egyedül - mondta magànak immàr egy kicsit nyugodtabban.

Nem tűnődött túl sokáig és el is indult a hangocskàk irányába.

Igencsak fárasztó volt ilyen apróra zsugorodva egy sűrűn benőtt réten közlekedni de végül csak odaért a hangok forrásához. Mutatkozni nem mert, így egy számára most igencsak termetes pitypang levele mögé bújva figyelte meg hovà is èrkezett.

Szinte hihetetlen volt ami a szeme elé tárult.

Egy város volt ott mely csupa levelekből és virágokból állt. 

Lakói akkorának tűntek mint ő de nekik szárnyaik is voltak és mintha a ruhájuk is virágokból készült volna. Minden nagyon színes és élénk volt. 

-De hiszen tudom kik ők! kiáltott fel izgatottan Emma

-Ők a virágtündérek akikről nagymama is mesélt nekem! Mindig bíztam benne, hogy egyszer én is találkozok velük, nagymama megmondta hogy így lesz és ő egy igen bölcs és szavahihető asszony volt.

Szíve ellágyult és egy kicsit el is szomorodott amikor szeretett nagymamájára gondolt, aki tavaly nyáron távozott a másvilágba. Ez is oka volt annak, hogy édesanyjàt ilyen nagy szomorùsàg kerìtette hatalmàba. 

A nagymama elmesélte Emmának, hogy amikor ő kisgyermek volt bizony találkozott virágtündérek kel, akik a világ egyik legcsodálatosabb teremtményei és igencsak fontos feladatot látnak el.

Volt egy nagy titka is a mamànak, Emma ezt mindig èrezte de okos kislány volt ès nem faggatózott. 

-Talán most rálelek a válaszokra - mondta magának izgatottan

- Gyere elő Emma nyugodtan! Tudjuk hogy ott kukucskálsz a pitypang mögül.

-Ne félj, gyere nyugodtan, már vártunk tèged!- hallotta egyszer csak szinte csilingelő hangon a kislàny, ahogyan megszólìtottàk.

Emma a kedves hívásra kimerészkedett rejtekhelyéről és immár teljes valójában ott állt a virágtündérek között.

Jó pár tündér odasereglett, hogy találkozzanak a váratlan látogatóval. 

Nagyon régen nem járt már köztük ember gyermek. Egészen pontosan Emma nagymamájànak gyermekkora òta. 

-Tudjuk miért jöttél el hozzánk és azt is tudjuk, hogy valójában nem minket kerestél, de a szíved mégis ide vezetett. Pontosan oda, ahol most lenned kell.

-Tudjuk, hogy te hittél a létezésünkben és hiszel a csodákban is ezért ragyogott fel előtted a Virág és lett részed ebben az èlmènyben, hogy úgy láthatod a világot, ahogyan mi a virágtündérek.

Tudjuk,hogy te is szomorú vagy nagymamád elvesztése ès apukád távolléte miatt, de látjuk, hogy vidám gyermeki szíved így is mindenben a boldogságot ès az örömet keresi.

Szeretnénk egy kicsit mesélni neked arról, hogy mi is a virágtündérek feladata ès persze segìtünk is neked, ha úgy gondolod, hogy szüksèged van rà.

-Az nagyon jó lenne - válaszolta Emma megilletődve

Tudod az életben mindennek megvan a maga rendje. Ami megszületik az előbb vagy utóbb el is pusztul. Így van ez az emberekkel és a virágokkal is. Az állatok, a fák, a bokrok, sőt még a folyók és a tavak is mind részei a természet körforgásának, az élet körforgásának. Ha esik az eső a nyomában pocsolya marad, de a pocsolyát később a napsugarak felszàrìtják és eltűnik. Vagyis az is megszületik, egy darabig része a természetnek majd felszárad tehát elpusztul. De ami létrehozta, ami alkotta, a víz nem tűnik el nyomtalanul, hiszen mikor a napsugarak felszàrìtjàk az esőcseppeket azokból pára képződik, melyekből ismét felhő alakul és onnan aztán újabb esőcseppek kelnek életre és járják be körforgásukat. 

Mi virágtündérek figyeljük, gondozzuk a virágokat, a földön ès a fàkon egyarànt. Óvjuk őket egész életükben. Ügyelünk az egyensúlyra, mert annak mindig meg kell lennie.

Ha egy viràg elpusztul ès màr a gyökere sem èl segìtünk a magoknak biztos talajba jutni, hogy kicsìràzzanak. Újratremtjük az èletet. 

Segìtünk a viràgoknak talpra àllni egy nagy vihar utàn. 

Úgy, ahogyan az embereknek Isten segìt. Vezeti őket ès segìt nekik kiàllni az èlet viharait. Mi a tündèrek is Isten segìtői vagyunk ebben a folyamatban. Mindenki rèszese a nagy egèsznek ès egymàsnak is segìtünk, mindenki a sajàt kèpessègei szerint.

Látjuk, hogy egy csupa szív, mindig mosolygós kislány vagy, de azt is érezzük, hogy neked is szükséged van segítségre.

Most arra kèrünk szèpen, hogy hunyd be a szemed.

-Rendben - mondta Emma

-Most làsd èdesapàdat magad előtt, ahogy èppen mosolyog ràd- kèrte a viràgtündèr.

Emma egy percig nèmàn àlt ès hallgatott de közben arcàn èlènk mosoly ragyogott fel.

-Mit èrzel most? - kèrdezte a tündèr

-Boldog vagyok hogy làtom őt, olyan mintha tènyleg itt lenne velem.- vàlaszolta Emma

-Mert itt is van. Lehet hogy nem hallottàl felőle ès nem tudod merre jàr èppen de a lelke üzen neked ès ìgy is mindig melletted van. Nem hagy egyedül ès tovàbbra is vigyàz ràd. Akik szeretik egymàst sok sok kilómèter tàvolsàgból is èrzik a màsikat ès gondolatban is tudnak segìteni egymàsnak. A szìvetek mindig kapcsolòdik ès a szeretet amit irànta èrzel erőt ad neki hogy hazajusson, bàrmerre is jàr èppen. De hinned kell ebben nagyon erősen. 

-Hiszek benne - vàlaszolta Emma hatàrozottan majd ösztönösen kinyitotta a szemeit.

-Azt amit most èrzel, a szeretetet èdesapàd irànt ès a remènyt a hazatèrèsère meg tudod osztani anyukàddal is ha innen hazatèrsz. Ezzel segìthetsz neki is. -mondta a tündèr

-Tudod Emma a háború, amit az emberek vívnak egymással, mindig értelmetlen és hatalmas ostobaság. Erővel senkit nem lehet rávenni semmire és senkitől nem lehet megszerezni semmit, Te érted ezt ugye?

Emma bólintott. Tényleg sohasem volt vilàgos szàmàra, hogy a felnőttek miért nem beszélik meg a problémáikat, miért dacolnak így egymással akárcsak a kis óvodások, hiszen ők màr felnőttek, tudniuk kellene, hogy nem bàntjuk a másikat. De nekik sajnos fegyvereik vannak amikkel ártanak egymásnak, ez sohasem fért Emma fejébe. Miért mennek el az apukák olyan messzire a családjuktól, a gyermekeitől és hagyják őket magukra?! 

Számára mèg minden olyan tiszta és egyszerű volt, valójában nem is igen akart felnőni, nem akart olyan lenni mint a felnőttek. Nem szeretett volna szomorú lenni mint az anyukàja. Gyermekként mèg màs a vilàg, ő sohasem bántana senkit. 

-Tudod Emma, ennek a háborúnak is akárcsak az összes többinek amit az emberek eddig egymással vívtak, egyszer vége lesz ès mindig csak akkor jönnek rá arra, hogy az egész teljesen értelmetlen volt. Tanulniuk kellene a hibáinkból, de valamiért ez a felnőtteknek csak nagyon nehezen megy, de fontos hinnetek abban, hogy eljön az az idő amikor a megnemértés már nem szül több háborút. Amikor a türelem, az alàzat ès a megbeszélés lesz az útja a megegyezéseknek. 

-Te Emma és a hozzád hasonló gyermekekből áradó tiszta szándék lesz a kulcsa annak, hogy ez megtörténik. Nem kell szomorúnak lenned hogyha felnősz, csak mindig emlékezz arra amit most is érzel, erre a gyermeki kíváncsiságra és boldogságra. Vidd ezt magaddal egész életedben és akkor nagy örömök fognak érni az életben.

Emma megköszönte a tündérnek a biztató szavakat és már sokkal jobban is érezte magát ami a jövőjét illeti. 

Újra érezte a reményt, hogy tènyleg minden rendben lesz.

-Szeretnék adni neked egy ajándékot - mondták a tündérek.

Emma ösztönösen elmosolyodott.

-Ez az ajándék segíteni fog neked abban, hogy mindig meg tud őrizni magadban a gondoskodó, belülről áradó tiszta szeretetet és segít abban is, hogy mindig veled legyen nagymamád szelleme és az ő anyukàjàè is ès minden ősanyàdè azon túl is. Ők mind segìtenek neked abban, hogyha eljön az ideje, te majd boldog èdesanya legyèl, de ezèrt persze neked is tenned kell. 

A recept egyszerű, légy mindig az aki vagy,minden körülmènyek között ès hallgass a szìvedre - fejezte be a mondadójàt a tündèr ès azzal odalèpett Emmàhoz.

Kezében egy nyakláncot tartott, de nem akármilyen nyakláncot. 

Ez a lánc harmatcseppekből áll ès mindig tükröződik benne a fèny. 

Ennek a nyaklàncnak lelke van ès kapcsolòdik a viselőjèhez. Bàrmilyen nehèzsèget is hoz az èlet ez mindig ragyogni fog.

Nagymamànak is volt ilyen, Emma erre pontosan emlèkezett. 

Mikor meghalt a varàzslat elszàllt ès a nyaklànc megszünt létezni. Hát ez volt az a nagy titok. A nyaklànc. Mindig làtta rajta, ès azt is milyen csodàlatosan ragyog, de valahányszor megkérdezte nagymamájától miből is készült ő mindig csak sejtelmesen mosolygott, majd annyit mondott neki -egyszer majd meg tudod drágám, egyszer majd megtudod

Most jött el ennek az ideje. Ő a soron következő. 

Mindig a család legidősebb női tagja örökíti át a családban lévő következő leànynak. De csak akkor ha ő is hisz bennük. Anyukàja nem hitte el édesanyja történetét a tündérekkel való találkozásról így ő nem viselte a nyakláncot. Mivel Emma hitt a tündérek létezésében így őt megtalálta a harmatlánc.

A tündèr óvatosan Emma nyakába akasztotta a csillogó szèpsèget.

-Ez a lànc, őseid szellemeivel együtt vigyàz ràd. Hatalmat ad, a nôi minősèg hatalmàt, aminek az ereje a titokzatossàgban, szèpsègben, bàjban, türelemben, gondoskodàsban, törődèsben, felelőssègben ès a kitartàsban rejlik. Vigyázz rá nagyon! - zàrta kedvesen mondandóját a tündèr. 

Emma óvatosan megérintette a nyakláncot, ami egyszerre volt puha és kemény, meleg és hideg egyaránt. Jó èrzès volt viselni ès tudta, hogy mindig nagyon vigyázni fog rá. Vigyàzni fognak egymàsra.

-Itt az ideje hogy visszatérj édesanyádhoz! - -jegyezte meg az egyik tündèr. 

-Igen én is így érzem.- felelte Emma és közben hatalmas hálát érzett ezért a csodás ajándékért.

Elköszönt a tündérekről és már indult volna amikor hirtelen szöget ütött a fejébe, hogy vajon hogyan is fog visszaváltozni?!

-Emiatt ne aggódj.- mondták egyszerre többen is a virágtündérek. 

Ahogyan ide jutottál, pontosan úgy fogsz visszatérni is, csak indulj el nyugodtan és figyelj.

Emma egyből megnyugodott a biztató szavak hallatán ès el is indult abba az irányba amerre a szíve súgta neki.

Nem is kellett túl sokat mennie mikor ismét ragyogó fényességet látott, àm ezúttal egy rózsaszínű kis virág tündökölt előtte. Most már ösztönösen odament és megszagolta. 

Némi szédülés után, mikor kinyitotta a szemeit ismét egy átlagos 8 éves kislány volt egy virágos réten. 

Bár fantasztikus élmény volt a tündérekkel való találkozás, azért mitagadás, jól esett neki ismét a saját, valódi méretèben lennie és alig várta, hogy haza szaladva elmesélje a vele történteket anyukàjànak.

Édesanyja éppen befejezte az ebédet amikor betoppant Emma. 

A kislány egyből anyukájához szaladt és szorosan megölelte őt. 

-Nagyon szeretlek.- mondta neki suttogva

-Én is szeretlek drágám - válaszolta anyukája kissé meglepődve ezen a hirtelen berohanáson.

Ahogy ölelte Emmát hirtelen ujjaival kitapintotta a harmatláncot. A harmatcseppek olyanok az emberek vilàgàba a nyaklàncon mintha apró ragyogó gyöngyszemek lennènek. Az avatatlan ember szeme nem làtja, keze nem èrzi, hogy az bizony harmatcseppekből van.

-De hiszen ez pontosan olyan mint amilyen a nagymamádnak is volt! -mondta meglepődve

-Hogyan került ez hozzád, hol találtad meg? - faggatózott az édesanyja

-Nem találtam meg, ajándékba kaptam! - válaszolta Emma

-Ajándékba kaptad?! Dehát kitől? - kérdezte anyukája meglepődve

-Hát a virágtündérektől! - válaszolta határozottan Emma.

-A kiktől?! - kérdezte ismét anyukája

-Hát tudod anya a virágtündérektől, akikről a te anyukád is mesélt neked, csak te nem hittél a létezésükben.

De én most találkoztam velük ès hidd el léteznek! Tőlük kaptam ezt a harmat láncot, ami mindig vigyázni fog rám, ahogyan nagymamára is vigyázott.

-Ne beszélj csacskaságokat! - mondta anyukája Virágtündérek nem léteznek! Gyerekkoromban sem hittem bennük, hát most meg aztán már végképp nem fogok! Ne találj ki mindenféle butaságokat csakhogy felvidíts!

-Ez nem butaság anya, ez igaz! Gyere velem, megmutatom őket neked is! Azzal Emma kézen fogta anyukáját ès egészen a rétig meg sem állt vele.

Arrafelé vezette amerre a fénylő kék virágot látta.

Mikor odaértek a virág valóban ott volt, csakhogy már nem ragyogott. Pontosan olyan volt, mint az összes többi virág körülötte, csak egy virág.

-Ezért jöttünk ide, hogy virágokat nézegessünk?! Dehiszen közben kihül az ebédünk, melegíthetek fel mindent újra! - panaszkodott az anyukája.

-De nekem fénylett!- mondta szomorkás hangon Emma, azzal leült a virág mellé a földre. 

Anyukája leguggolt mellé és szeretteljesen megsimogatta Emmát. 

-Ne szomorkodj drágám, gyere menjünk vissza - mondta.

De Emma nem mozdult.

-Tudod anya, a tündérek sok mindent tanítottak nekem, az élet körforgásáról, arról, hogy mekkora nagy butaság a háború, hogy akit szeretünk az lélekben mindig velünk van és hogy mennyire fontos az, hogy az anyák boldogok legyenek.- mondta màr szinte szipogva Emma

-Làtom, hogy valamiért ez nagyon fontos neked ès ha szeretnèd szívesen meghallgatom a történetedet a tündérekkel való találkozásról és igyekszem, hogy én is képes legyek bennük hinni, vagy egyszerűen csak hinni. - mondta az édesanyja

Abban a pillanatban, ahogy anyukája ezeket a szavakat kimondta a kék kis harangvirág ismét fènyleni kezdett. Ragyogása most csupán néhány másodpercig tartott, de az így is maga volt a csoda. 

De nem csak a virág ragyogott fel hanem egy harmatlánc is fényleni kezdett, immár Emma anyukájának a nyakában is.

-Hát ez meg,hogyan került ez ide? - kérdezte anyukája meglepetten, majd megérintette a nyakában lógó nyakláncot.

-Hiszel, végre hiszel! kiáltotta boldogan Emma. Te is megkaptad az ajándékot. Most már mindig tudunk egymásnak segíteni bárhol is vagyunk a világban vagy azon túl is. 

-Látod anya a tündérek figyelnek mindenkire aki hisz bennük. - mondta szeretetteljesen Emma ès hozzàbújt èdesanyjàhoz.

Még egy darabig üldögéltek a réten elmerengve a történteken majd szépen lassan haza sétáltak.

A házhoz érve meglepetten tapasztalták, hogy az ajtó tárva nyitva, pedig a nagy sietségben is emlèkeztek rá, hogy becsukták.

Beérve a házba aztán a konyha felől lépteket hallottak, majd megszólalt egy ismerősnek tűnő hang.

-Már azt hittem, hogy egyedül kell megennem ezt az incsiklandozó ebédet!

-Apa!  kiáltott fel boldogságában Emma. Hazajöttél hozzánk! Tudtam, mindig tudtam hogy így lesz.  - mondta, azzal boldogan ugrott apukája nyakába.

-Ígérd meg kérlek, ígérd meg apa, hogy nem mész többet el a háborúba! - kérte komoly hangon a kislány. 

-Nem megyek, ígérem, soha többé nem megyek, és hiszem, hogy a jövőben senki sem akar majd többet háborúzni. - mondta határozottan az édesapja.

Mindeközben Emma anyukája még mindig csak némán állt ott és alig mert hinni a szemének.

Ennyi csoda egy napra, ez már szinte felfoghatatlan volt. 

Végül Emma apukája lépett oda feleségéhez és szelíden homlokon csókolta.

Együtt voltak, végre újra együtt!

De ez az együttlét már nem olyan volt mint korábban. Már velük volt a hitük is, egy szebb és boldogabb jövőben.

Járj te is nyitott szívvel a világban, mert nem tudhatod soha, hogy mikor lelsz rá a virágtündérekre.

Vège