A hegy Tündère: egy Tündèr feltűnik

Egyszer, valamikor a régi időkben èlt öt igen jószìvű gyermek az Erdélyi hegyek között. Piciny koruk óta együtt cseperedtek és jóban rosszban, sírásban, kacagásban kitartottak egymás mellett ès szinte minden idejüket együtt töltötték. Barátságuk sok próbát kiállt már és mindig egyre erősebbnek és erősebbnek bizonyult. Valami megmagyarázhatatlan kötelék fűzte őket össze és ezt érezték mindannyian.

Ismert volt egy legenda, mely szerint Erdély a tündérek országa és ezt a gyermekek is hallották màr.

Úgy hírlett, hogy a tündére

ket nem igazán lehet látni, csak érezni őket, hogy ott vannak a közelünkben. Kevesen vannak csupán akik mégis részesültek a kiváltságban, hogy láthatták őket, de a gyerekek sajnos nem találkoztak még ilyen emberrel.

Egyre többször foglalkoztatta őket a gondolat, hogy milyen nagyszerű lenne ha találkoznának egy igazi tündérrel. 

-Vajon hogyan is nézhetnek ki?

-Vajon hol lakhatnak? 

-Vajon esznek-e ételt ahogyan mi? 

-Vajon ők is alszanak éjszakánként? -tették fel a kérdéseket nap mint nap és egyre izgatottabbak és kíváncsibbak lettek.

Beköszöntött a nyár és a hosszúra nyúló nappalok, a kellemes meleg tengernyi lehetőséget kínáltak a gyerekeknek az újabb kalandokra. A hely ahol éltek ezernyi szépséggel bírt és ők szerettek volna mindent felfedezni. A fenyőerdők sűrűje, a virágokkal teli domboldalak, vándorló birkanyájak,szikrázó tengerszemek, csillogó vízesések és sebesen folyó vad zúgók tarkították ezt a vidéket. Szebbet álmodni sem lehetett.

-Nem csoda, hogy a tündérek éppen itt élnek, ha tündér lennék én is ilyen varázslatos vidéket választanék magamnak - mondta mosolyogva a kilenc èves Ági, aki a legfiatalabb volt a barátok között.

-Tudjátok mit, mi lenne ha felkerekednènk és elindulnánk, hogy rátaláljunk egy tündérre. Hátha mi leszünk azok a szerencsések, akik oly hosszú idő után végre újra megpillanthatnak egy ilyen csodás teremtést - folytatta Ági

Mindenkinek tetszett az ötlet és egyből óriási lett a lelkesedés.

Rögtön el is döntötték, hogy másnap koràn reggel már az első napsugarakkal kìsèrve útra kelnek.

Nyár lévén igen sokáig van világos így biztonsàgban ráérnek csupán az esti órákban hazaérni. Nem igazán tudták mégis mire lesz szükségük a tündérek felkutatásához, így aztán jó sok holmit magukkal vittek és a biztonság kedvéért élelemből is többet pakoltak.

A nagy izgalomtól aludni is alig bìrtak majd reggel az első kakaskukorékolással már ki is pattantak az ágyból. Egy gyors de kiadós reggeli után mindannyian elköszöntek szüleiktől és a falujuk melletti legelőn találkoztak.

-Mindenki magával hozta a rábízott dolgokat?- tette fel a fontos kérdést a kis társaságnak a 10 éves Ábel. 

-Igen, igen, itt van minden- válaszoltak szinte egyszerre és már alig várták, hogy vègre elinduljanak.

Egyikük sem tudta mire számíthatnak de lelkesedésük határtalan volt ès boldogan vágtak bele ebbe az új kalandba. 

Nem telt bele sok idő és máris kedvenc dalaikat énekelve szedték szaporán lábaikat. Kósza felhők tarkìtottàk csupàn az eget így a nyári nap melege nagyon kellemessé tette az időt. Nemsokára már égbenyúló, zöldellő fenyő közt mendegéltek ès gyermeki szívük egyre izgatottabban vert. Viszonylag jól ismerték ezt a környéket mert sokszor jártak már a közeli erdőkben, a hegyek között, de túl messzire még sohasem tévedtek. Szüleik intelmének eleget téve most is megígérték, hogy az általuk már ismert vidékről el nem kóborolnak, csak ott fognak kutakodni ahonnan ismereteik alapján biztonságban haza találnak.

Egy szélesebb erdei ösvényen haladtak ami bővelkedett a szebbnél szebb látnivalókban. Kisvártatva egy kisebb völgybe értek aminek az alján egy szikrázóan kék tengerszem ragyogott a napsütésben. Már dél körül járt és igencsak meleg volt, így kicsit megpihentek a tónál és felfrissítették magukat annak hűs vizével. Fèl óra múlva ès egy tartalmas ebéd után màr indultak is tovább.

Az ösvény egy szűk kanyonban folytatódott tovább, aminek az alján egy szélesebb, zúgókkal tarkított hegyi folyó szelte àt a tájat. A kanyon oldalát itt-ott függönyként lelógó vízesések díszítették. Tökéletes lakhelynek tűnt ez a tündérek számára és a hely varázsa egyre jobban áthatotta a gyerekeket. De hiába kémlelte jobbra balra, előre hátra, nyomát sem látták tündérnek sehol. Többször meg-megálltak és elcsendesedtek hátha észrevesznek valamit, de sajnos nem láttak semmi különöset.

A hegyi út lassan elkanyarodott a folyótól és egy elágazásban torkollott. Innen tovább korábban még nem mentek.

-Ideje lenne visszafordulunk,-  jegyezte meg János aki a legidősebb volt a társaságban, ősszel màr a 13. èvèt töltötte.

- És a tündérek?  Hiszen  nem láttunk még egyet sem, - mondta szomorúan Ági.

-Lehet hogy megpillantunk majd egyet visszafelé, sosem lehet tudni, de indulnunk kell különben az erdőben fog ránk esteledni ès az veszèlyes lehet, - jelentette ki határozottan János ès már indult is visszafelé. De a többiek megtorpantak!

-Nem akarunk visszafordulni! - mondták szinte egyszerre. Ha már idáig eljöttünk akkor igazán mehetünk még egy kicsit hátha ott nagyobb sikerrel járunk.

János egykedvűen hallgatta barátait de kétségkívül kisebbségben volt. 

-Szerintem ez nem túl jó ötlet, de rendben, ha ennyire szeretnètek. Megyünk még egy órát de utànna visszafordulunk - mondta nyomatékosan

Már csak azt kell eldöntenünk, hogy merre legyen az a tovább, az ösvény ugyanis itt háromfelé ágazik. Mehetünk tovább előre, jobbra vagy balra.

-Szerintem szavazzunk -mondta Ábel, mindenki mondja egyszerre merre szeretne menni! 

Így is tettek és végül a jobbra kanyarodó úton indultak tovább.

Úgy fél órával később az ösvény kezdett egyre szűkebb lenni és úgy éreztèk a fenyőerdő sűrűje teljesen körülöleli őket. Végül már csak valami nagyon aprócska csapáson mentek tovább de sajnos tündérnek továbbra sem látták nyomát.

Az utacska egyre meredekebbé vált, így végül mindannyian belátták, hogy jobb ha nem próbálkoznak tovább ès inkább visszafordulnak.

Így is tettek és remélték, hogy mèg sötétedés előtt visszaérnek a falujukba.

Úgy 20 perccel azután, hogy elindultak visszafelé, kezdték magukat furcsán érezni. Olyan ismeretlen volt ez a táj, mintha nem erre jöttek volna idefelé. Kezdett gyanús lenni nekik a dolog és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy valahol letértek a keskeny kis ösvényről amin jöttek és becsatlakoztak egy másikba, valószínűleg egy vadcsapásba.

-Úgy tűnik eltévedtünk - mondta János és gondterhelten nézett barátaira. 

Azt javaslom menjünk még tovább ezen az úton ahelyett, hogy visszafordulnánk, hátha kilyukadunk valamilyen nyitottabb területen. Nem fogunk tudni már estére hazaérni, így úgy tűnik itt kell éjszakáznuk és jobb ha olyan helyen tesszük ezt ahol körbe tudunk kémlelni magunk körül. Szegény szüleink biztosan halálra lesznek rémülve, hogy nem érünk haza estére. 

Senkinek nem volt ellenvetése így némán tovább mentek. Kisvártatva tényleg kiértek egy szellősebb területre, ahol a dús növènyzet àtadta helyèt egy kisebb vadvirágos rètnek. Köröskörül azonban magasra tornyosultak a fák így nem tudtak körbenézni vajon hol is lehetnek pontosan. Istennek hála, hogy annyi mindent cipeltek magukkal, így volt náluk néhány pléd meg elegendő ennivaló is és gyufával tüzet is tudtad gyújtani éjszakára. Ez nagyon fontos volt hiszen az erdőben kószáló medvék és farkasok ellen nyújtott védelmet. A tüzet persze őrizni kellett, így mindig valaki őrködött, nehogy kialudjanak a làngok.

Szerencsére mindenkinek jutott takaró, ìgy legalább fázniuk nem kellett az èjj leple alatt.

Aludni azonban nem sokat tudtak. Az erdő éjszakai neszei, a távolból hallható farkas üvöltések, bagolyhuhogások mind, mind félelmetesek voltak.

Összebújtak amennyire csak tudtak és egymást erősítették lelkileg. Tudták, hogy pihenniük kell valamennyit, hogy másnap megleljék a hazafelé vezető utat és biztonsággal visszaérkezzenek. A váratlan fordulat miatt a tündérekről egészen meg is feledkeztek. 

Lassan teltek az órák a sötét erdőben de aztán végre valahàra kivilágosodott. Reggelre igencsak megszomjaztak vizet ugyanis nem vittek túl sokat magukkal lévén, hogy a hegyek kristálytiszta forrásaiból úgyis meríthetnek bőven. Körbejárták a tisztást, ami most a reggeli fényben sokkal barátságosabbnak tűnt. Jobbra tekintve a fák mögött egy sziklás hegyoldalt pillantottak meg ès rögtön el is indultak arrafelé. Àtvágtak a fák között ès odaàt néhány méter magasságban egy forrás pillantottak meg ami a sziklafalból fakadt. De a víz éppen csak kifakadt majd nem sokkal később egy sziklahasadékban el is tünt.

Olyan varázslatosan szép volt itt minden és olyan nyugalmat árasztott, hogy hirtelen el is felejtették szerencsétlen helyzetüket. 

Mivel már eléggé megszomjaztak úgy döntöttek hogy János, a legnagyobb közülük, összeszedi mindenkinek a kulacsát ès felmászik a forráshoz, hogy megtöltse azokat.

Igyekezett stabil kapaszkodókat találni a sziklán, hogy biztonsággal felmászhasson. 

Szerencsére sikeresen felért és kitámasztva magát előrehajolt és sorban egymás után megtöltötte a kulacsokat a forrás hűs vizével. Ám amikor elindult lefelé megcsúszott a lába és néhány métert csúszva a sziklafal aljánál kötött ki. Barátai halálra rémülve rohantak oda hozzá és kérdezgették nem esett-e baja?

János bal lába súlyosan megsérült és mozdítani is alig bírta a fájdalomtól.

-Azt hiszem eltörött a lábam -  jelentette ki egyhangúan.

-Na most aztán már jó nagy bajban vagyunk-  panaszkodott a 10 éves Anna, aki inkább visszahúzódóbb, halkszavú teremtés volt.

-Kellett nekünk tündérek után kutakodunk! Ilyen butaságot! Nem is léteznek tündérek! Ha lennènek már biztosan találkoztunk volna eggyel! Most mégis, hogy a csudába fogunk hazajutni?! Azt sem tudjuk merre menjünk és János így nem tud velünk tartani - mondta szomorkás hangon.

-Igaza van Annànak - jegyezte meg Kristóf, nincsenek is itt tündérek!

Mindannyian lekuporodtak János körè a sziklafal tövében és mélységes csend telepedett rájuk. Még az erdő zajai, neszei is elhalkultak. Olyan volt mintha a világ megszűnt volna létezni.

De nem voltak egyedül! Valaki csendesen figyelte őket. Valaki, akinek a lètezèsèben ők már nem hittek! 

Egy hegyi tündér figyelt fel kétségbeejtő helyzetükre. Már egy ideje követte ténykedésüket, de a gyerekek nem vették észre őt.

Nem vehettèk észre, hiszen az emberi szem számára Ő láthatatlan volt.

Jól tudta, hogy a gyermekek milyen céllal vágtak bele ebbe a kalandba és megesett rajtuk a szíve.

Szerette volna megmutatni magát nekik, de ez nem is volt olyan egyszerű.

Az ősi Tünde törvény kimondja, hogy minden hegyi tündér, földi életében csupán egyszer fedheti fel kilétét az emberek előtt és hát bizony a tündérek igencsak sokáig élnek.

Vajon ez lehet az az alkalom? Vajon tényleg most fedje fel magát, hogy bizonyosságot és reményt nyújtson a riadt gyerekeknek?

Rövid gondolkodás után màr döntött is!

-Igen, igen,ez lesz az! Èrezte, tudta jól.

Ahhoz, hogy egy hegyitündér az emberi szem számára láthatóvá tegye magát engedélyt kell kérnie a Tünde tanácstól, nem is akárhogyan.

A tündérek a világ kezdete óta képesek egymással telepatikusan vagyis gondolatban kommunikálni.

Réges régen az emberek is képesek voltak erre de idővel elveszítették ezt a képességüket.

A tanács mérlegelte a tündér helyzetét és elmondtàk neki, amiről ő màr eddig is tudott, hogy làthatóvà tenni magàt ebben az életében csupán egyszer lehetséges. 

A tündér gondolatban ismét megerősítette e bèli szándékát. Az engedélyt vègül megadták neki csak annyit kérdeztek tőle, vajon honnan tudja biztosan, hogy ez-e az az alkalom?

-Ha valamit bizonyosan meg kell tennünk azt érezzük a szívünkben  - felelte a Tündér. 

A Tünde tanács mosolyogva fogadta a választ és  minden jót kívántak neki.

A hegyi tündér nagy levegőt vett és elképzelte ahogy egész teste felölti magára a sűrű anyagot, azt a földi minőséget, amilyen testben az emberek is élnek. 

Néhány másodperc múlva, ahogyan magára tekintett, karjait, lábait egészen más színben látta mint korábban. Valahogy sokkal nehezebbnek is érezte magát.

-Sikerült -mondta magának megkönnyebbülten.

A forrás előtt állt egy sziklaszirten és onnan kémlelt lefelé az alant kuporgó gyermekekre.

-Vajon mikor vesznek észre? -tette fel a kérdést magának ám èppen abban a pillanatban Anna feltekintett a forràsra.

-Káprázik a szemem vagy tényleg jól látom? -Nézzétek csak felfelé mindannyian! -szólt izgatottan barátainak.

Mindenki arra nézett amerre Anna mutatott és elállt a szavunk az ámulattól. 

Csak bàmultàk meredten a csodás tüneményt akinek a megtalálásáról már èppen lemondtak. 

Most mégis ott állt előttük teljes valójában ès micsoda jelenség volt. Lénye csak úgy ragyogott ahogyan rásütöttek a reggeli nap sugarai ès szinte eggyé vált velük. Nemigen tudták eldönteni, hogy valóban ott áll-e a sziklaszirten vagy esetleg lebeg-e fölötte? Teste olyan kecses volt és olyan szépség sugárzott belőle amilyet még sohasem láttak. A tündérből áradó szeretet egy pillanat alatt átjárta őket is és végre megnyugodtak. 

Alakja kisebbnek tűnt mint amire számítottak de a benne lévő szeretet ereje kitöltötte az egész teret. 

A tündér nem szólt hozzájuk hangosan, szívükben mégis hallották ahogyan köszönti őket ès a bennük lévő félelmet a békesség váltotta fel.

A kedves kis lény elindult feléjük és olyan könnyűnek tűnt, hogy nem is tudták eldönteni repül-e vagy esetleg sétál a föld felett.

A gyerekek nagyobb körben rendeződtek és várták, hogy a tündér odaérjen hozzájuk.

János lába ekkorra már jócskán megdagadt és egyre jobban fájlalta is. 

A tündér mikor odaért hozzàjuk egyből őhozzà ment. Érezte, hogy nagyon rossz bőrben van szegény fiú és rögtön cselekedett. Pontosan azt tette amihez a tündérek a leginkább értenek. Gyógyított.

Megérintette a lábát s eközben teljes lénye kékesfehér fényben kezdett el ragyogni és ez a fény àtàradt kezein keresztül János lábába is, ami szintén ugyanilyen szìnekben kezdett el tündökölni. Varázslatos pillanat volt ès a gyerekek itt már végképp nem hittek a sajàt szemüknek. Ilyen csodáról még sohasem hallottak most pedig saját maguk látják mindezt.

Lélegzetvisszafojtva figyelték az eseményeket és nem tudtak betelni a látvánnyal.

Néhány percnyi gyógyítás után János lábáról a duzzanat szépen leapadt és fájdalmai is megszűntek. Mozdított egyet a lábán ès láss csodát nem fájt neki. A törès teljesen meggyógyult. Lábra állt majd tett néhány lépést is. A tündér mosolyogva tekintett Jánosra és közben érezte a szívében megjelenő hálát amit a fiú érzett a váratlan segítség miatt.

A gyerekek is megköszöntèk a tündérnek a segítséget ès igencsak, furcsàlottàk, hogy nem is szavakat használnak, hanem a gondolataik és a szívük által sugallják mondanivalójukat felè.

-Mi történik itt? -kérdezték egymástól szintèn hangos szavak nèlkül, meglepődve ezen eddig ismeretlen képességük használatàn.

-Nem is tudtuk, hogy erre is képesek vagyunk, -sugallták gondolataikkal a tündér felé.

-Ahhoz, hogy kommunikáljunk egymással nincsen szükség kimondott szavakra, ha a szívünk tiszta akkor a gondolataink is tiszták és ez a fajta beszélgetés, a telepátia létrejön. De ez csak akkor lehetséges ha nincsenek zavaró, kusza, félelemkeltő gondolatok a fejünkben, mert azzal megzavarhatjuk mások tiszta érzéseit, gondolatait és ez nem helyes - magyaràzta a Tündèr szintèn a gondolatai àltal.

-Ti még gyerekek vagytok és a gyermeki szív még elég tiszta ahhoz, hogy működjön ez a szintje a kommunikációnak - folytatta

-Most, hogy ezt már megtapasztaltàtok emlékezzetek erre mindig, mert bár azután, hogy már nem láttok engem, a képességetek egy időre megszűnik, de tartsátok tisztán a gondolataitokat, az elméleteket és akkor egy idő után újra meglelitek e képességet, immár saját magatok bölcsessége, tapasztalata, tudàsa és ereje által. Amikor ez majd megtörténik tanítsátok meg másoknak is hogyan érhetik el ezt a fajta kommunikációt. 

Sohasem véletlen, hogy egy tündér kinek fedi fel kilétét. Tudjátok, ez egy hegyi tünde életben csak egyszer lehetséges. 

Ti most kiválasztottak vagytok. Nem véletlen, hogy eltévedtetek és Jánosnak eltörött a lába.

Okkal vagytok itt és okkal éreztem én is azt, hogy most van itt az ideje annak, hogy felfedjem létezésem.

Az, hogy kiválasztottak vagytok bizony komoly feladatokkal is jár. A szeretet útján kell járjatok egész életetekben ha nagyobbak lesztek akkor is, bármilyen nehéz feladatokat is sodor elétek az élet, mindig a szeretetet kell hogy válasszátok, ez lesz a ti küldetésetek, így fogjátok megtanítani a tiszta, elfogadó, feltètel nèlküli szeretetet másoknak is és így jutok el végül újra oda, hogy kimondott hangok nélkül is megèrtitek egymàst.

A tündérek és az emberek nem is különböznek olyan sokban egymástól mint ahogyan azt ti gondoljátok - azzal elmosolyodott. 

-És mi van ha nem sikerül, ha mégsem tudunk ezen az úton járni, ahogyan te mondtad a szeretet útján? - kérdezte Kristóf gondolatban, aki a 12 évével màr sejteni vèlte, hogy mire is gondol a tündèr, mifèle akadályokat is gördìthet eléjük az élet. 

Az akadályok azért vannak, hogy megoldjuk olyan feladatokat is amit önszántunkból nem szeretnénk megtenni, így fejlődünk és így jutunk vissza a valódi szeretethez. Nincs kétségem afelől, hogy ti itt mindannyian meg fogjátok ezt oldani és ha hisztek benne, hogy valóban képesek vagytok rá, sikerülni is fog. Mindenkiben ott vannak a csodás képességek csak fel kell őket újra éleszteni. Ez lesz a ti feladatotok, felébreszteni az emberekben mindazt a sok csodát, amikről még ők sem tudják, hogy ott rejlik bennük.  

A gyerekek meghatódtak a tündér kedves szavain és mélyen elgondolkodtak a hallottakon. Érezték, hogy igaza van. Mindig is tudták, hogy a köztük lèvő kötelèk, ami összefűzi őket az valamitől nagyon különleges. Most megértették, hogy amit eddig különlegesnek véltek az maga a tiszta szeretet érzése, ami mindennél erősebb.

-Én túl sokáig nem maradhatok már veletek, de szeretnék nektek segíteni a hazajutásban is- mondta kedvesen a tündér. 

-A fény fog nektek segíteni meglelni a hazafelé vezető utat - folytatta, és miközben ezt mondta teljes teste szikrázóan kezdet ragyogni.  

A gyerekek nem tudták eldönteni milyen színeket is látnak, de úgy tűnt a világ összes színe felragyogott előttük egyszerre. Meseszép làtvàny volt.

-Kis fénygömböket fogok elhelyezni azon az ösvényen amelyen haza találtok.  

33 méterenként fogtok megpillantani egyet és fényét már messziről látni fogjátok. Ha netán rátok is esteledne így akkor sem lesz gond.- folytatta megnyugtatóan tekintve a gyerekekre ès persze mindvégig gondolatban kommunikálva, amit addigra a gyerekek is màr  természetesnek vettek.   

Néhány másodperccel később már fel is villant az első fénygömb mutatva az utat. 

-Ezt biztosan senki sem fogja elhinni nekünk- ámuldozott a halkszavú Anna ès összecsapta kis tenyereit a csodálkozástól.

- Hát, lesz mit mesélnünk az biztos - vàgta rà Ábel

Mindeközben a tündér kis teste kezdett egyre jobban elhalványodni és mindinkább áttetszővé válni. Nem sokkal később az emberi szem számára ismét láthatatlan volt. A gyerekek továbbra is érezték még a jelenlétét de már nem látták őt. Összepakoltàk holmijaikat és csendesen, a fénygömböket követve indultak útnak hazafelé. Hamarosan megint az ismert ősvènyek egyikén lépkedtek és felszabadultan kezdtek újra énekelni. Gyorsan szedték lábaikat de így is lenyugvóban volt már a nap mire végre megpillantották a falujukat. Már messziről hallották, hogy mindenki a nevüket kiáltozza. A falu apraja-nagyja őket kereste egész álló nap de sajnos nem jártak sikerrel és estére hazatértek ők is. 

Úgy száz lépésnyire a falu határától villant fel az utolsó fénygömb  de rögtön el is tűnt mielőtt egy felnőtt megpillantotta volna azt. Hatalmas volt az öröm mikor szüleik megpillantották hazatèrő, eltűnt csemetéiket. Kézről-kézre adták a gyermekeket, ölelte, csókolta őket mindenki. Nagy volt a megkönnyebbülés. 

A gyerekek otthonaikba térve bőségesen megvacsoráztak és felfrissítették magukat. Tiszta ruhájukat felöltve nem sokkal később mindannyian a falu közepén lévő kis téren találkoztak ismét. 

Itt aztán kezdetét vette a nagy történetmesélés, amit fiatal és öreg egyaránt szájtátva hallgatott. 

A történet, amit a gyermekek megosztottak velük szinte hihetetlennek tűnt. Bizonyíték képpen János megmutatta sérült lábát amin még làthatóak voltak sebesülése jelei. 

-Hát én sok történetet hallottam már a hegyeinkben élő tündérekről, de abban biztos vagyok, hogy ami veletek történt az sok-sok emberöltőn át bizony csak nagyon, de nagyon ritkán történik meg - mondta a falu legidősebb lakója a 94 esztendős Pista bácsi. 

Sokáig beszélgettek még a hallottak után, ki-ki a maga módján igyekezett megérteni ezt a csodaszámba menő történetet.

Teltek múltak a napok, hetek, hónapok, majd évek és évtizedek és a gyerekek életerős felnőttekè vàlva, megfogadva a tündér tanításait a szeretet útján járva meséltèk e történetet hosszú èveken àt. Azt beszélik, hogy mire megöregedtek addigra már valóban nem volt szükségük arra, hogy kimondott szavakkal szóljanak egymáshoz, hiszen anélkül is tökéletesen értették egymást. Küldetésük a gyermekeikben és azok gyermekeiben majd a világ összes gyermekében él tovább. 

Vège