Csodamesèk Lèlektől Lèlekig

Egyszer, valamikor a régi időkben èlt öt igen jószìvű gyermek az Erdélyi hegyek között. Piciny koruk óta együtt cseperedtek és jóban rosszban, sírásban, kacagásban kitartottak egymás mellett ès szinte minden idejüket együtt töltötték. Barátságuk sok próbát kiállt már és mindig egyre erősebbnek és erősebbnek bizonyult. Valami megmagyarázhatatlan kötelék fűzte őket össze és ezt érezték mindannyian. Ismert volt egy legenda, mely szerint Erdély a tündérek országa és ezt a gyermekek is hallották màr. Úgy hírlett, hogy a tündére ket nem igazán lehet látni, csak érezni őket, hogy ott vannak a közelünkben. Kevesen vannak csupán akik mégis részesültek a kiváltságban, hogy láthatták őket, de a gyerekek sajnos nem találkoztak még ilyen emberrel. Egyre többször foglalkoztatta őket a gondolat, hogy milyen nagyszerű lenne ha találkoznának egy igazi tündérrel.  -Vajon hogyan is nézhetnek ki? -Vajon hol lakhatnak?  -Vajon esznek-e ételt ahogyan mi?  -Vajon ők is alszanak éjszakánként? -t...

  Èlt egyszer règen egy mindig mosolygós, cserfes ès segìtőkèsz kislàny, Emma. A vilàgban akkoriban èppen dúlt a Nagy Hàború ès az elmúlt pàr èv sok változást hozott az emberek, ìgy a kis Emma csalàdjànak az èletèben is. Immàr hàrom hónapja annak hogy apukàja eltűnt a harcokban. Korábban kaptak tőle leveleket de egy ideje már semmi hír nem érkezett felőle. Anyukája mostanra màr feladta a reményt, hogy szeretett férje valaha is épségben és egészségben hazatér hozzájuk. Arcára egyre inkább a szomorúság keserű ráncai ültek ki ès nemigazàn tudott màr örülni semminek. De a kislàny màskèpp èrzett. Ő hitt benne, hogy apukája visszatér és fognak még nagyokat együtt játszani. Emma érezte anyukája szomorúságát ìgy nap mint nap igyekezett felvidítani őt valamivel és mosolyt csalni az arcára. A házukhoz mèretes kert tartozott ès azon túl egy hatalmas rèt terült el, melyet egy kicsivel messzebb egy tölgyfa erdő határolt. Kora nyár volt és a kertjük valamint a rèt is telis tele volt szìnesebbnèl...